3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

Az edző elsétál, én pedig, miután összeszedtem az államat a padlóról, utána futok. – Edző, várjon! Ezt nem tehetem! Tyler nem akarja majd, hogy a közelében legyek.

– Persze, hogy nem akarja – mondja az edző megállás nélkül. – A válla miattad ficamodott ki.

– Akkor hogyan...

Megáll, és a sarkán megfordul. – Alaposan bocsánatot kérsz tőle, bocsánatáért könyörögsz, és felajánlod a segítségedet a felépülésében. Ha visszautasít, akkor gondoskodsz róla, hogy találj valakit, aki segít neki.

Intek a kezemmel a másik csapat felé. – Nincs neki egy csomó barátja? Miért én vagyok az, aki itt marad, hogy gondoskodjon róla?

Az edző döbbenten néz. – Mert te vagy a sérülésének az oka, és mivel kiestél a csapatból, nincs több edzésed. Most pedig menj, öltözz fel, kövesd Tylert a kórházba, és kérj bocsánatot.

Az edző hátat fordít, és az uszoda felé veszi az irányt. Megállok az ajtóban, és a csapattársaimra nézek. Egymás között suttognak, és Darius áll közöttük, karjait összefonva, dühös arckifejezéssel. Látja, hogy az edző kijön, és a válla fölött átnézve észrevesz engem.

A homlokráncolása elmélyül, és megfordul. Nem hibáztatom a reakciójáért. Figyelmeztetett, hogy törődjek a saját dolgommal, és én nem hallgattam rá. Pedig kellett volna, mert igaza volt. Tönkretettem a versenyt Tyler és a magam számára.

Bejelentik, hogy a verseny később kezdődik, és két úszó kilépett. Tylert és engem nem neveznek meg, de elég egyértelmű, hogy rólunk beszélnek. Úgy tűnik, Tyler csapattársai vitatkoznak valamin, de úgy döntök, hogy nem maradok tovább, hogy kiderítsem.

Az öltözőbe rohanok, leveszem az úszónadrágomat, és felkapom a hátizsákomat. Felveszem az alsóneműt, a pólót, a farmert és a cipőt, majd elhagyom a helyet, és kisétálok a főiskola folyosójára a fő kijárat felé.

Meleg tavaszias idő fogad, csak a reggeli eső miatt van egy kis hűvösség a levegőben. Még mindig felhős az idő, úgyhogy valószínűleg ma este is esni fog. De ez már nem számít. Nem csatlakozom a csapatomhoz egy késő esti italozásra. Az edző valószínűleg kirúgna, és kétlem, hogy a csapattársaim most látni akarnák az arcom. Én csak az az idióta vagyok, aki egy szaros szívatást csinált, ami nem csak, hogy nem sikerült, de még Tyler is megsérült.

A Honda Civicemhez sétálok, és beszállok, a hátizsákomat a hátsó ülésre teszem. Tylert valószínűleg a St. Mary kórházba vitték, ami a legközelebb van a kollégiumunkhoz, és ahová mindig megyünk, ha megsérülünk.

Beindítom a kocsit, és odamegyek. Alig tíz perc az út, de egy örökkévalóságnak tűnik a fejembe tolakodó gondolatokkal. Mi a fenét fogok mondani Tylernek? Egy bocsánatkérést persze, de mi mást? Hogyan fogom megmagyarázni a győzelem iránti megszállottságomat? Elmondjam neki, mi történt tavaly? Inkább nem. Csak kigúnyolna, és ez az utolsó dolog, amit akarok.

A kórház parkolójában megállítom a kocsit, és nehéz sóhajjal kimászom belőle. Bármi is történik, megtörténik. Elbasztam, úgyhogy nincs más dolgom, mint beismerni a szörnyű hibámat, és elviselni azt a rengeteg gúnyolódást, amit Tyler tartogat számomra.

Bemegyek a kórházba, és megállok a központi pultnál. Az ott lévő nővér éppen telefonál, így megvárom, amíg befejezi, mielőtt közelebb lépek.

– Egy beteget látogatok meg. Tyler Miller. Korábban vették fel, talán úgy fél órája.

Rám pillant, aztán gépelni kezd a számítógépen. – Igen, itt van. Milyen kapcsolatban áll vele?

– Mi... barátok vagyunk – hazudom, különben valószínűleg nem engedné, hogy találkozzam vele. – Ugyanabban az úszócsapatban vagyunk a főiskolán. Megsérült, és az edző elküldött, hogy megnézzem, mi van vele. A családja nincs az országban.

– A neve?

– Ethan Smith.

A nővér bólint, beírja a nevemet a számítógépbe, majd int, hogy kövessem. Sétálunk a kórház első emeleti folyosóján, és a lábam hirtelen nehéznek érzem. A megbánás újabb hulláma söpör végig rajtam, amikor a nővér végül megáll a jobb oldali utolsó szoba előtt. Kopogtat, majd belép.

– Mr. Miller, egy barátja van itt.

Tyler a kórházi ágyon fekszik, a válla egyelőre be van kötözve, és egy takaró takarja a mellkasáig. Zavartan néz rám, aztán elkomorul, végül pedig undorodva torzul el az arca.

– Nocsak, nocsak, nézzenek oda, ki van itt.

– Szia – köszöntöm halkan. Megköszörülöm a torkom, és az ágyhoz lépek.

A nővér otthagy minket, becsukva maga mögött az ajtót.

– Mit akarsz? – kérdezi Tyler. – Kárörvendeni, hogy nyertél? Gratulálok, egyáltalán nem érdekel.

– Nem – rázom a fejem. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

– Miért is?

Úgy tűnik, az edzőjének nem volt lehetősége elmagyarázni, mi is történt valójában. Vagy talán ő sem tudja, és csak az én edzőm tudja. Egy rövid pillanatra kísértésbe esem, hogy elhallgassam, de ha hazudok, előbb-utóbb úgyis kiderül, így nincs értelme még mélyebb vermet ásnom.

– Miattam csúsztál el – magyarázom, gondosan figyelve az arcát. Ő megint zavarba jön. – Vazelinnel kentem be a csempét az ugróhelyeden – folytatom. – Így amikor a lábad futás közben hozzáért, megcsúsztál, és... nos...

Pislog néhányat, ahogy az információt felfogja. – Mi a faszért csináltad ezt?

– Mert ki nem állhatlak. – Megvonom a vállam. – Azt akartam, hogy megüsd a segged, és ne vegyél részt a versenyen.

– És úgy gondoltad, hogy a vazelinnel bekenni a csempét a legjobb módja ennek biztosítására?

– Ja – bólintok, nem vagyok büszke magamra.

– Nem tudtál volna hashajtót adni, mint egy normális ember?

Egy szomorkás kuncogást hallatok, és a tekintetem a padlóra mered. – Nagyon sajnálom. Nem kellett volna ilyet tennem.

– Igen, nem kellett volna – mondja Tyler, a hangja most már keményebb. – Rengeteg terápiára lesz szükségem, hogy újra normális legyek. Egy darabig nem fogok tudni úszni. Te hogy érezted volna magad, ha ezt tettem volna veled, hm? Jól? – felsóhajtott. – Most tényleg kedvem lenne megütni téged, de nincs hozzá energiám.

Nem válaszolok. Nincs több mondanivalóm. Tyler a jó kezével végigsimít kócos haján, aztán összerezzen, mert a mozdulat valószínűleg fájdalmat okoz neki.

– Ki nyerte a versenyt?

– Fogalmam sincs. Mert engem két lábbal rúgtak ki.

Egy ravasz mosoly jelenik meg az arcán, és én megint utálom őt. – Jól van. Legalább megfizetsz a szaros csínytevésedért.

– Ó, igen... igen. – Tétovázom, rettegve attól, hogy ezzel egyenesen a büszkeségembe taposok. – Meg tudsz nekem bocsátani azért, amit tettem?

Tyler felszisszen. – Kurvára nem. Azt hiszed, csak úgy besétálsz ide, és bocsánatot kérsz, és én csak úgy teljesítem? Csúnyán elszúrtad, Ethan! Nemcsak, hogy egy időre kiestem a játékból, de még egy kificamodott vállal is meg kell küzdenem! Ficamodott már ki a vállad? Van fogalmad róla, milyen súlyos az?

– Nincs...

– Nincs. Szóval, nem bocsátok meg neked, és ha azt kívánod, hogy ez megtörténjen, akkor keményen meg kell dolgoznod érte. De az előbb mondtad, hogy ki nem állhatsz, akkor miért vagy itt, hogy bocsánatot kérj?

Nagy levegőt veszek, készülve arra, hogy elmondjam neki az edző fenyegetését. – Az edző nem enged vissza a csapatba, ha nem bocsátasz meg nekem. – Van egy olyan érzésem, hogy az igazság kimondása a seggembe fog harapni.

Ismét elmosolyodik. – Aha... nézzenek oda. A jövőd a csapatban most már tőlem függ.

Tudtam én ezt.

– Hm, talán hasznossá tehetnéd magad, amíg én azon töprengek, hogy megbocsátok-e neked vagy sem.

– Nos... – Kezdem, felkészülve a teljes megaláztatásom utolsó részére. – Az edzőm azt mondta, hogy segítenem kell a felépülésedben. Ez az egyik feltétele annak, hogy visszakerüljek a csapatba.

Tyler lassan bólint, a mosolya minden másodperccel szélesebbé válik. Szinte látom, ahogy a kerekek forognak a fejében. Ezt teljes mértékben ki fogja használni. Egyszerűen tudom.

A kurva életbe. Nem törődhettem volna a saját rohadt dolgommal, ahogy Darius mondta? Most meg itt ragadtam a fickóval, akit a világon a legjobban utálok.

– Döntöttem – mondja Tyler.

– Mit döntöttél?

– Mostantól hivatalosan is a komornyikom vagy. Mindent megteszel, amit mondok, és segítesz, amire szükségem van.

– Komornyik? – szememet forgatom. – Kapd be.

– Kapd be te is, Ethan. – Elvigyorodik. – Most pedig légy jó komornyik, és hozz nekem egy pohár vizet.

Bámulok rá. Hihetetlen. Ledobom a hátizsákomat a padlóra, és a sarokban lévő asztalhoz sétálok. Van rajta egy vizes palack, és lecsavarom a kupakját, majd átnyújtom Tylernek az üveget.

– Segítened kell megitatni. Megsérültem. – Megrebegteti a szempilláit.

Hosszú szempillái vannak, és gyönyörű mélyzöld szemei. Mi a fenéért veszem ezt észre? Morgok egyet, és a szájához nyomom az üveget. Tyler iszik néhány kortyot, és megnyalja az ajkát. Teltek és rózsásak, sápadt arcszíne ellenére.

Elfordítom tőle a tekintetem, bosszankodva a saját gondolataim miatt.

– Szép munka – mondja Tyler. – Gyorsan tanulsz.

– Ó, baszd meg – motyogom.

– Baszd meg te is – kacsint Tyler. – Nos, Ethan, hivatalos komornyikom, van néhány megbízásom számodra. Gondolom, szabad vagy és szívesen segítesz, ugye?

Összeszorítom a fogaimat, és veszek még egy nagy levegőt, küzdök, hogy ne üvöltsek rá, vagy ami még rosszabb, ne fojtogassam.

– Igen, Tyler, rendelkezz velem.

– Tökéletes. Azt hiszem, mi ketten jól kijövünk majd egymással.

Ahh... a francba...

Negyedik fejezet

 

Fordította: Aemitt

 

Elrohanok a főiskolára, hogy összeszedjem Tyler holmiját, és elvigyem a kórházba. A verseny, a lelkes kiabálásból ítélve, még mindig javában zajlik.

Esélytelenül bekukkantok a nyitott ajtón, és látom, hogy Darius talpon van, csípőre tett kézzel, és az uszoda felé néz. Nagy a kísértés, hogy odamegyek és megmagyarázom a dolgokat, de nem akarom felhívni magamra az edző figyelmét. Úgy döntök, hogy egyelőre küldök neki egy sms-t, és később felhívom. Neki is szüksége van egy bocsánatkérésre.

Elfordulok a teremtől, végigmegyek a folyosón az öltözők felé, és bemegyek a rivális csapat öltözőjébe. Tyler bosszantóan részletes leírást adott a táskájáról, így könnyen megtalálom. Nem a magyarázat miatt, hanem mert ez az egyetlen zöld a környéken.

Miután ellenőriztem a tartalmát, hogy minden benne van-e, beleértve Tyler telefonját is, felveszem, és kilépek, még egy utolsó pillantást vetve az úszómedencére és a csapattársaimra, akik jól érzik magukat, miközben én egy arrogáns seggfej komornyikját játszom. Hát, azt hiszem, megérdemlem a büntetésemet.

Visszasétálok, beülök a Hondámba, és beindítom a motort. Az életre kelt és pöfög. Egyszer majd vennem kell egy új autót, de miután elvesztettem a legutóbbi munkámat, ez nem szerepel a prioritási listámon.

Odakint még felhősebb az idő, és gyorsítok, hogy mielőbb elérjem a kórházat. Az orvosok szerint Tyler hazamehet, de a következő három hétben, de lehet, hogy még tovább is, kötést kell majd használnia, amíg a válla gyógyul.

És maga Tyler szerint is haza kell vinnem, és gondoskodnom kell róla, hogy jól érezze magát. Akár le is mondhatok, és megtehetem, hiszen ha elnyerem Tyler bocsánatát, visszakapom a helyem az úszócsapatban. Tényleg nem akarom, hogy kirúgjanak az év hátralévő részére. Túlságosan szeretek úszni.

Tyler a kórházban vár rám, az ágy szélén ülve, kissé bosszúsan.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi, amint belépek.

– Bocsánat, hogy nincs saját rakétám – vágok vissza. – Nagy a forgalom, és hamarosan esni fog az eső. – Leteszem a táskát a lábai elé a padlóra. – Tessék. Öltözz fel, és menjünk.

– Ó, ne olyan gyorsan, napsugaram. Csukd be az ajtót, és segíts nekem.

Az arcom a rémülettől eltorzul. – Hogy érted azt, hogy segítsek neked?

– Pontosan azt, amit hallottál. Nem tudok egyedül felöltözni. – A bebugyolált karjára mutat.

– Most szívatsz. Van egy tökéletesen működő kezed. Milyen nehéz lehet csak úgy megfogni a nadrágodat, és felhúzni?

Tyler egy pillanatra megáll, és rám mered a zöld szemeivel. – Szeretnéd, ha megbocsájtást nyernél?

– Úgy beszélsz, mint egy pap.

– Úgy hangzik, mintha kétségbeesetten bocsánatra lenne szükséged, hogy visszaszerezd a helyed a csapatban – vigyorodik el megint, tudván, hogy a kibaszott életem tőle függne.

Frusztráltan felnyögök. – Rendben! Hogyan segíthetek?

– Vedd ki a ruháimat a táskából.

Leguggolok, és kihúzom a szépen becsomagolt ruhákat, az ágy tetejére helyezem. Mielőtt még lenne időm felállni, Tyler leveszi a kórházi köpenyt, majd egyik kezével megragadja az úszónadrágját, és lehúzza, így teljes frontális rálátást kapok a hatalmas farkára.

Basszus, még puha állapotban is nagy. És nincs körülmetélve.

Gyorsan félrenézek, és felállok, kicsit túl gyorsan. Megint furcsa lüktetést érzek a nadrágomban. Mi a fene? Tyler az? Igaza volt Dariusnak, hogy tetszik nekem? Az lehetetlen, hiszen sosem kedveltem a férfiakat. És soha nem bámultam a csapattársaim farkát az öltözőben.

– Alsónemű, Ethan, gyerünk – mondja Tyler, miközben csettint az ujjaival. – Nem maradhatok itt egész nap meztelenül.

Pillantást vetek rá, aztán felkapom az alsóneműt, és átnyújtom Tylernek.

– Segíts felvenni – mosolyodik el Tyler.

– Ó, a kurva életbe! – Toporzékolok, majd újra letérdelek, és segítek Tylernek felvenni azt az átkozott gatyát.

A kezeim megremegnek, amikor a medencecsontját érem el, de szerencsére Tyler átveszi az irányítást, és elrendezi a farkát a boxeralsó belsejében. A farmerben kényelmetlenül érzem magam, és meg akarom rángatni, hogy megkönnyebbüljek, de nem teszem. Tyler azt fogja hinni, hogy feláll tőle a farkam, ami egyáltalán nem így van.

Legközelebb a farmerjával segítek neki, és ezúttal nincs más választásom, minthogy felhúzzam a cipzárat, ujjaim hegye végigsimít az alsónadrágjában lévő dudoron. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, és becsatolom az övet, majd megragadom a pólóját, de megállok.

– Szerintem nem jó ötlet felvenni a pólódat – mondom. – Túlságosan megerőlteted a válladat.

Tyler a pólóra néz, majd bólint. – Igen. Csak add ide a kapucnis pulóvert.

Megteszem, és csak a felét veszi fel, a maradékot pedig a vállára terítem.

– Jól van. – Megragadom a sporttáskát. – Csak utánad.

Tyler ajka széles vigyorra húzódik. – Szólíthatsz „uramnak”, ha akarsz.

– Kapd be, Tyler! – Kitessékelem a kórházi szobából.

Miután aláírta az elbocsátási papírokat és megkapta a gyógyszereit, együtt sétálunk a kocsimhoz. Elég kínos ilyen közel lenni ahhoz a fickóhoz, akit az elmúlt két évben utáltam. Még kínosabb segíteni neki felöltözni, és látni, hogy teljesen meztelen.

Úgy értem, nekem is van farkam, nem olyan nehéz elképzelni, hogy néz ki, főleg, hogy úszás közben szinte meztelenül vagyunk. De valahogy mégis furcsa érzéssel tölt el, ha tényleg ruha nélkül látom, bár nem rossz értelemben.

Fogalmam sincs, mi a fene történik velem, ezért megpróbálom ezeket a gondolatokat félrelökni, és a jelenre koncentrálni.

– Ez a te autód? – kérdezi Tyler, miközben megnézi a régi, fekete Honda Civicemet.

– Igen. A nagybátyámé volt, és ő adta nekem, amikor újat vett. Nem engedhetek meg magamnak puccos autókat. – Megvonom a vállamat.

Tyler elmosolyodik, és ezúttal nem tűnik gúnyosnak. – Szerintem ez egy király autó.

– Köszi – mosolygok vissza.

Kinyitom neki az utasoldali ajtót, és megvárom, amíg elhelyezkedik az ülésen, mielőtt lehajolok, hogy bekapcsoljam a biztonsági övet. Véletlenül hozzáérek a combjához, és gyorsan visszahúzom a kezem. Nem tudom, miért viselkedem így hirtelen, ezért csak a vezetőüléshez sietek, és én is bekötöm az övemet.

– Szóval, hol laksz? – kérdezem, miközben bekapcsolom a GPS-t a telefonomon, és odaadom Tylernek.

Beírja a címét, én pedig a műszerfali tartóba teszem a telefont, majd kihajtok a kórház udvaráról az esti forgalomba. Az odafelé vezető úton elkezd esni az eső, és ez lelassít minket. Néhányszor káromkodom, Tyler pedig kuncog mellettem.

– Mi az? – morogom.

– Dühös sofőr vagy.

– Nem vagyok dühös. Csak kissé mérges vagyok.

– Na, persze.

– Hát, nem az én hibám, hogy olyan kurva lassan haladnak. – Dudálok az előttem haladó fickónak. – Mozgasd a segged, ember!

– Dühös – suttogja Tyler.

– Ó, fogd be!

Tyler ismét kuncog, aztán sziszeg egy kicsit, és megdörzsöli a vállát. Ránézek, és ismét bűntudatom támad.

– Tényleg sajnálom a válladat – mondom.

Rám néz, és felsóhajt. – Szeretném tudni, miért gyűlölsz annyira, hogy bántani akarsz.

Nem akarom elmondani neki, de mivel én vagyok az oka a kificamodott vállának, valahogy megérdemli az igazságot.

– A tavalyi versenyen úszás közben lábsérülést színleltél, hogy rávegyél, hogy feléd ússzak. Amikor megtettem, mert azt hittem, hogy megsérültél, rám vigyorogtál, majd folytattad az úszást. – Megállok egy közlekedési lámpánál, és ránézek. – Átvertél, hogy megnyerhesd a versenyt. Szar dolog volt, főleg, hogy épp azon voltam, hogy megelőzzelek.

A tekintete zavarból döbbenetre vált. Végigdörzsöli a tenyerét az arcán, én pedig visszateszem a kocsit sebességbe, amikor a lámpa zöldre vált.

– Ethan... Nem vertelek át, és fogalmam sincs, milyen vigyort láttál. Görcsbe rándult a lábam, ezért álltam meg. A bokám görcsölt, ezért gyorsan megmasszíroztam, és részben elmúlt. Egyszerűen tovább úsztam, és észre sem vettem, hogy felém jöttél.

– Remélem, csak viccelsz! Láttam, hogy rám vigyorogtál!

– Nem vigyorogtam, esküszöm. Komolyan nem tudtam, hogy segíteni fogsz nekem.

A kezem megfeszül a kormánykeréken, és Tylerre nézek, aztán vissza az útra. Úgy tűnik, nem hazudik. Szóval egész idő alatt ennyi gyűlöletet tápláltam iránta, miközben nem is látott engem? A semmiért fortyogtam mérgemben?

Basszus, tényleg egy hatalmas idióta vagyok.

Nem csak ez, de elszúrtam mindkettőnk esélyét, hogy úszhassunk az idei versenyen, mert bosszút akartam állni valamiért, ami nem történt meg.

– Azt hitted, hogy olyan mélyre süllyedek, hogy átverjelek, Ethan? – kérdezte Tyler.

– Igen... azt hittem.

Tyler felsóhajtott. – Hát, nem. Tisztességesen megnyertem a versenyt. – Megmozdul az ülésében, és felém fordul. – Te egy idióta vagy, tudod?

– Igen, tisztában vagyok vele. Köszönöm.

– Legalább elismered. – Elhallgat, majd hozzáteszi: – Még mindig a komornyikom leszel.

– A fenébe, Tyler... – Motyogom, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Gyorsan az ajkamba harapok, hogy elrejtsem a mosolyt, és az útra összpontosítom a figyelmemet.

Most bűnösebbnek érzem magam, mint valaha. A nagyszerű tervem, hogy szabotáljam Tylert, visszafelé sült el, és mint kiderült, nem is vert át, ami csak még rosszabb színben tüntet fel. Kedvesen kell viselkednem Tylerrel, gondoskodnom kell arról, hogy senki ne tudja meg, milyen hatalmas idióta vagyok, és vissza kell szereznem a helyem a csapatban.

Az egyetlen dolog, amit meg kell tennem, hogy pár napig segítek neki a lakásban. Én is egyedül élek, szóval milyen nehéz lehet ez? Azt hiszem, meg tudom oldani.